Belmont átokja megtanitott egy fontos lecre a blokkolasrol: tobbet kellene blokkolnom

Az nem gyenge idegzetűeknek való játék. Bármelyik pillanatban megköveteli tőled, hogy nyomon kövessz szobákat teli nyilakkal, lézerfénysugarakkal, fejszékkel, jégszárakkal, sziklakkal és madarakkal—bármelyikük bármelyik pillanatban feléd rohant, és gyakran mindegyiket egyszerre. Szerencsére a főszereplő, Rose Belmont egy fegyvertárral van megáldva, amely segíti halálos utazását a Casa de Dracula falai között, de ismét: elárasztanak. Egy bizonyos pont után túl sok eszköz van ahhoz, hogy nyomon kövessük őket, és egyszerűen azokra támaszkodom, amelyek a legjobban beváltak. Ugyanakkor egy dolgot értékelek az -sel töltött időmben: hogy kirekesztett a kényelmi övezetemből.

Általában a támadó játékmódot részesítem előnyben, és a lándzsát, valamint ostort preferálom, mert ezek segítségével megőrizhetek egy egészséges távolságot, és közben még fájdalmat is okozhatok. A mozgást segítő eszközök, mint a légi ugrás, a tüskés ostor és a csúszás, a védekezés oldalán jönnek jól, és mára szinte kizárólag ezekre támaszkodok. Számomra a legjobban és legkönnyebben úgy tudom elkerülni a sebzést, ha egyszerűen csak elmenekülök tőle. Ezzel a menekülő stratégiával egészen kellemes időt töltöttem eddig, egy főellenséget kivéve: a kapzsi Mammon-t.

A Mammon egy nagy, csúnya, biblikusan pontos angyaltípusú lény, amelynek „Ne félj!” felirata van, és egy kerékre emlékeztet, amelynek a közepében egy szemgolyo van. Az első néhány próbálkozásom, hogy lehozzam, rosszul sültek el. Szereti kaotikusan ugrálni az arénában, tűzvonalakat köpni különböző szögekben, és követni Rose pozícióját, mielőt brutálisan rácsapna. Nagyon nehezen tudtam elkerülni ezek a támadások, mert amikor elmenekültem az egyik elől, az gyakran egy másik veszélyzónájába került. Egyszerűen nem tudtam elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy elmeneküljek.

Frusztráltan szünetet vettem, és bekapcsoltam egy speedrun videót a játékból, hogy megnessem, milyen trükköket használnak a profik a legyőzéséhez. Kiderült, hogy ők sokat paríroznak. Én nem szeretem a parírozást a ugyanolyan okból, mint más, nem játékoknál: túl nehéz ezt a francot pillanatra reagálva végrehajtani. Ezt a nehézséget még az is fokozza, hogy, ahogy már említettem, a szereti egyszerre, bárhonnan és mindent bevetni ellened. Az egyetlen ok, amiért a parírozást szeretem az -ban, az az, hogy ott csak állsz és várod a támadást. Az időzítés kitalálása, mikor kilencmillió lövedék száguld feléd, teljesen reménytelen vállalkozás, különösen, amikor a mozgásmechanika nekem inkább izommemóriának tűnik, mint valami olyasminek, amit aktívan kell időzítenem.

De baszus, szívesen befejezném ezt a játékot ebben a században, így hát próbálkoztam vele—és dühítően jól bevált. Nem egy újabb kudarcokból álló próbakör várt rám, hanem Mammonnal néhány próbálkozás után győztem, miután elővette a játékot. Tudjátok, a játékokban, amikor megszereztek egy új tárgyat egy pártán, annak a főnöke gyakran kifejezetten arra a tárgyra van tematizálva? Ez volt az érzés, még akkor is, amikor azelőtt már felvettem a blokkolást négy-öt főnök ellen. Az szabadságot adnak ahhoz, hogy megtaláljátok a saját játékmódotokat, de néha-néha ad egy-egy próbát az megértés ellenőrzésére. Ez tetszik nekem, mert megakadályozza, hogy a túl sok ismétlés elavulttá vagy unalmassá váljon. Nem hiszem, hogy megvolna bennem az erő, hogy a blokkolást a rendszeres arzenálom részéve tegyem, de legközelebb, amikor elakadok, tudom, hogy a trükkjeim táskájából kell valami újat elővennem.